Hogy miért is eszünk ma vajon-sült medium bivaly hátszín steak-et? Hogy miért nem lesz idén se bivaly szalámi, se bivaly tőkehús? Hogy miért hordtunk ki ketten apámmal négy lábon nagyjából öt infarktust? Üljetek le, elmondom, kemény és hosszú lesz (nem úgy, mint a steak, az eléggé puha lett).
Történt pedig, hogy a bivalyaink megunták a 27 hektárjukat, feltekerték a kerítést, és leléptek. Két napig nem is tűnt fel a hiányuk, korábban volt, hogy napokig nem találkoztunk, nagy a terület, elfértünk. Aztán kaptuk a telefont, hogy négy böhömnagy fekete jószág legeli a töltésoldalt. Hittük is meg nem is, nagyon messzire mondták őket, bár igaz, hogy a környéken ritka a bivalytartás. Átrohantunk, megtaláltuk a kerítés legeldugottabb sarkán a lyukat, onnantól indult a téboly. Elmentünk értük, késő délután volt, szakadó eső, 8 km-re voltunk Várszegtől, nagyjából 10 percem volt dönteni, hogy hogyan tovább. Kaptam a tippeket, kutyákkal, motorokkal, lovasokkal, sárkányokkal, egyszarvúakkal tereljük őket vissza, vagy valahová ideiglenesen legyenek becsukva, ahonnan biztos nem törnek ki, stb. Ezek közül egyik sem volt kivitelezhető ép ésszel, a közelben volt szarvasmarhatelep tejelő tehenekkel (hogy örültek volna négy tettre kész bikának…), nagy forgalmú országút, már a börtönéveimet tervezgettem, ha ezekkel valaki karambolozik. A legkevésbé rossz, és a környékre nézve a legbiztonságosabb megoldást választottam, sajnos ki kellett lőni őket.
Nem szenvedtek egy másodpercet sem, meg sem hallották a lövéseket, már össze is zuhantak… (nem mentség, de ennél sokkal, de sokkal stresszesebb és szenvedősebb egy vágóhídi vágás).
Elég (a bejegyzések történelmében az első, de most erősen indokolt vulgáris szó következik) szar érzés volt így látni őket, de továbbra is tartom, a legkevésbé rossz döntést hoztuk.
Oké, fekszenek, hogyan tovább? Eladni a húst így nyilván nem lehet, a kidobás szóba sem jöhetett, ennyivel az állatnak is tartozunk, és közel 1 tonna színhúst kellett a lehető legrövidebb idő alatt hidegre tenni. Hűtő és fagyasztókamrákat szereztünk, viharsebesen nyúztunk, pakoltunk, agyaltunk, rohantunk (nagyjából itt jött a második infarktus), de késő estére minden hús hidegen volt. Utána még két napig csontoztunk, pakoltunk, agyaltunk, rohantunk, de most két évig, ha hús kell, van mihez nyúljunk…
Szóval így állunk tökig bánatban, és ezért nem lesz sem bivaly, sem bivaly szalámi nálunk többet az életben, senkinek nem kívánom, amin mi végigmentünk. Az anyagi oldalára most nem térek ki, ha beszorozzátok a fenti mennyiséget egy átlagárral, hozzádobjátok az éjszakai rohanás körülbelüli költségeit, kijön könnyen a deficit.
Legalább jövő hétre még 16 C-t jósolnak, így a disznóvágások is csúsznak.
